Fények, hangok, tömeg és karácsony

December 17-e, péntek, este 8 óra, egy bevásárló központ. Már csak egy hét van karácsonyig és a boltok tele vannak. Hömpölyög a tömeg a folyosókon, mindenki nézeget valamit, vagy ajándékokat keres.

A karácsonyi láz már bő egy hónapja tart, de ilyenkor még csúcspontján van a vásárlási kedv is. Mindenki szorongatja a kabátját, és kicsi dühvel a hangjában – már a tömeg miatt – beszélget kísérőjével. Az üzletek hatalmas üvegmatricákkal, szórólapokkal és folyosóra kitelepült pultokkal próbálnak minél több terméket értékesíteni.

A zene és a hangulat felfokozott, majdhogynem karácsonyi. Szinte már eltúlzott mennyiségben tukmálják ránk az olcsónak kikiáltott árukat karácsony közeledtével. Van olyan bolt, ahol az ünnep miatt esnek le az árak. Mindezt a bevétel maximalizálásának érdekében.

A zsibongás az éttermi részeknél sem csillapul, sőt, talán még itt halmozódik a leginkább. Itt érződik igazán a korábbi felmérések valóságtartalma, (Egy novemberben készült felmérés ugyanis azt állította, hogy idén az emberek átlagosan 35.000 Ft-ot költenek ajándékokra. – a szerk.) mert az amúgy nagy szegénységben, egészen sok pénzük van gyorséttermi ételekre.

Persze nem lehet általánosítani egy bevásárlóközpontban „shoppingolók” alapján, de azt elmondhatjuk, hogy idén bármit is szeretnénk ajándékozni a szerettünknek, azt nem tudjuk olcsón megszerezni. Még a saját magunk által készített ajándékok darabjai sem olcsóbbak, de azt bizton állíthatom, hogy a szeretetből rengeteg van bennük.

Mikulás, a divatos apó

Magyarországon a hagyományok szerint december 5-e éjjelén érkezik meg a Mikulás, és ajándékot hagy azoknak a gyerekeknek, aki az év folyamán jól viselkedtek. Ezt a várakozással teli élményt mind átéltük gyerekként, amikor kis csizmáinkat kitettük az ablakba.

A Mikulás története Szent Miklós legendájával kezdődött: Egy nagyon szegény embernek volt három lánya, de hozomány híján nem tudta őket férjhez adni. Az a sors várt rájuk, hogy hajadon maradnak. Szent Miklós ezért elhatározta, hogy segít rajtuk, de szerénységből ezt titokban akarta csinálni. Így december 5-én éjjel három arannyal teli csizmát hagyott az ablakukban.

Ezt a történetet és Miklós alakját formálva, a Mikulás ünnepe a 19 században terjedt el. Ekkor még a lila püspöki ruhában ábrázolták. Az egyre nagyobb népszerűség folyamán a kép sokat változott. Egy bostoni nyomdász már 1885-ös képeslapon piros ruhában ábrázolta, s innen kezdett széles körben elterjedni az alakja.

Sokan tévesen gondolják, hogy a Coca-Cola reklámkampányát tervező Haddon Sundblom volt az, aki a kövérkés, vidám, piros ruhás öregúr alakját kitalálta, de tagadhatatlan, hogy nagyban hozzájárult a világhírnevéhez.

Manapság mikulássapkát, vagy teljes öltözetet lehet kapni, vagy éppen kölcsönözni is, hogy meglepjük a kicsiket. A nagy divatcégek ebben nem látnak még perspektívát. De talán eljön majd az a nap is, amikor a Lanvin, vagy éppen Christian Dior jelmezben várja a gyerekeket a mikulásapuka.

A változás hatalma

Amikor az ember élete vakvágányon halad és nem érzi jól magát a bőrében, akkor változtatni akar. Vagy nem. Megfigyeléseim szerint ugyanis az emberek többsége nem sokat tesz a változásért, gyakran semmit. Csak áhítozza azt.

Az Ízek, imák, szerelmek című filmben, Liz (Julia Roberts) távol érzi magát a régen megálmodott élettől. Mer változtatni, és elhagyja addigi világát. Több célja is van: megtalálni Istent, az ízekben elmerülni és megismerni egy olyan embert, aki feltételek nélkül elfogadja és szereti. Mint ahogy az egy amerikai történethez méltó, minden sikerül, és Liz boldogan merül új világába.

Olaszország, India és Bali gyönyörű képei veszik körül a történetet, amely – más társaihoz hasonlóan – az útkeresés és az élet egyensúlyának kérdéseit feszegette.

A film persze elgondolkodtatott, hogy a változásért az emberek megtesznek-e mindent. A választ mindenki a maga környezetében találja meg. Ha nem, akkor nehéz kitörni a kis világ bűvköréből. Nem lehetetlen, de nehéz.

A negatív gondolatoknak talán az lehet az oka, hogy az emberek nem csak másban, de saját magukban sem bíznak. Nem hiszik, hogy meg tudják csinálni az előttük álló feladatot, vagy választani tudnak egy nehéz szituációban. Csak a kudarcra tudnak gondolni, ami gyakran tényleg bukásra ítéli a dolgot.

Minden embernek, mint Rambonak, magának kell megvívnia saját harcait. Határozottan és merészen kell állni a sarat, és csak menni előre. Mert hátrafelé nézve nagyot eshet az ember. Így például, ha valaki elégedetlen a külsejével, akkor a kitartás testben és lélekben az, ami megadja neki a helyes választ. A siker pedig garantált!

Üdvözlettel,

Vera

Egy zsidó lány története

„81 éves vagyok, 65 éve dolgozom. Férjem betegsége miatt (stroke – a szerk.) az életem erőteljesen bezárult, a lakáshoz kötötté vált, de nem tudok már megváltozni. Mint az elmúlt évtizedekben minden nap, hajnalban ébredek, s jobb hiányában az időmet valami hasznos tevékenységgel kívánom eltölteni, nehogy kortársaimhoz hasonlóan szellemileg teljesen beszűküljek. Megbízatásaim száma folyamatosan csökken, bár még mindig aktívan dolgozom. Megéltem a zsidótörvényeket, a nyilasok uralmát, a második világháborút és a szocializmust. Laktam csillagos házban, védett házban, gettóban, majd a felszabadulás után bérlakásban. Voltam banki segédtisztviselő, egyetemi párttitkár, politikai gazdaságtan tanár, most szakértő.”

Kicsit rendhagyó interjút olvashattok, ami nem tartozik ugyan a divathoz, a kultúrához mégis. Magyarországon manapság erősen antiszemita nézetek terjednek főleg a fiatalok körében, amik nem biztos, hogy előre viszik az országot. Már csak nagyon kevesen emlékeznek a második világháború borzalmaira, és arra, amit akkor több millió ember élt át.

Vidékről a legtöbb zsidót deportálták és „elpusztították”, de Pesten egész nagy volt a túlélés lehetősége.

Neve elhallgatását kérő interjúalanyom őszintén mesélt arról, hogyan élte meg, sőt, hogyan élte túl a második világháború borzalmait. Ember tudott maradni a meghurcoltatások után is, amit sokszor úgy írt körül az interjú alatt: „azt nem lehet szavakkal elmondani”.

Milyen családi körben nevelkedtél a második világháború előtt?

1929. szeptember 19-én születtem, anyagilag nagyon szerény körülmények között élő, de azt titkolni igyekvő zsidó családban. Mióta az eszemet tudom a kilencedik kerület egy eldugott utcájában, a Telepy utcában éltünk egy kis, félkomfortos lakásban. Fürdőszobánk nem volt, de vécénk igen.

Apám ügynökként járta az országot, borotvapengét árult, amiből nem tudta eltartani a családot. Anyám nem dolgozott, a mai napig nem értem, miért. Mindig arra buzdított, hogy a legjobb tanuló legyek, amit – hiába voltam kitűnő tanuló – sosem érhettem el. Mint zsidó lány másodrendű állampolgár voltam, vagyis bármelyik nem zsidó osztálytársam jobb volt nálam. Még az iskolában is megosztottak minket.

Volt egy bátyád is…

A család szégyene volt. Úgy tartja a családi história, hogy kiskorában agyhártyagyulladást kapott, és ennek valamilyen szövődménye, hogy bűnözővé vált. Én magam ezt nem hiszem. Kiskorú bűnözőként sokat volt javító-nevelő intézetben, és csak akkor volt nyugodt életünk. Amikor kint volt, még a saját családjától is lopott. ’44-ben Kassán volt javító intézetben, onnan az összes zsidót Auschwitzba deportálták és elgázosították. Nem tudtuk pontosan, hogy mi történt vele, de anyámmal úgy gondoltuk, a háború egyetlen pozitívuma, hogy többé nem jött haza.

Mi történt a többi családtagoddal?

Anyámmal végig együtt voltunk. Apámat munkaszolgálatra hívták be, és gyalog hajtották Németország felé, de nem bírta a tempót, így Pozsosnyliget-újfalunál többekkel együtt fejbe lőtték, és tömegsírba temették. A mártírok tábláján ma is ott a neve.

Apám családja vidéki volt, senkit nem hagytak életben. Anyám családja Pesten élt, közülük többen túlélték a háborút.

Kislányként hogyan élted át a másodrangú állampolgárságot?

1944 májusában elrendelték, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell viselniük, csak meghatározott időben járhatnak az utcán, és összeköltöztettek bennünket a „csillagos” házakba. Mi a Wesselényi utcába költöztünk a nagybátyámékhoz. Az ő házuk is „csillagos ház lett. Tudtam, hogy a sárga csillagot azért kell viselnünk, hogy meg tudjanak különböztetni a keresztényektől és az „elsőrendű” állampolgároktól. Velünk, mint huszadrangú állampolgárokkal pedig „bármit” csinálhatnak. Azzal vigasztaltam magam, hogy ez a sárga csillag egy „kitüntetés”, ezért ezt büszkén kell viselni, mintha valamilyen érdemrendünk lenne. Így is viseltem.

Voltak olyan pillanatok, amikor veszélybe kerültél?

Akkor minden nagyon veszélyes volt. Hallottuk, hogy a svéd nagykövetségen lehet védelmi papírokat kiváltani, és ezzel védett házba költözni, ahonnan nem deportálnak zsidókat. Anyámmal három napig felváltva álltunk sorba, és sikerült megszereznünk az iratokat. Máig nem tudom, hogy honnan szedte össze rá a pénzt.

Mielőtt beköltözhettünk volna a védett házak egyikébe egy reggel jöttek a nyilasok, összeszedtek minden házban lakó nőt, köztük anyámat és engem is, és elhajtottak bennünket a Tattersaal-ba (a mai Aréna Pláza – a szek.). Menekülő csomagunk már hónapok óta össze volt készítve erre az esetre.

Ott álltunk egy egész nap és egy egész éjszaka zuhogó esőben, egymás hátát támasztva, a csomagjainkat őrizve, megalázva, agyonázva, emberi méltóságunktól megfosztva. Ezt akkor, gyerekfejjel is tudtam.

Reggel megkezdték a tömeg bevagonírozását. Ekkor anyámmal együtt, néma jeleket váltva eldöntöttük, hogy megpróbálunk kiszabadulni. Odamentünk hullafáradtan, csurom vizesen az egyik nyilas őrhöz, s arra kértük, hogy vigyázzon a csomagjainkra, amíg mi elmegyünk vécére. Szerencsénk volt, mert elvállata. Mi pedig szép nyugodt lépésekkel, miközben a torkunkban dobogott a szívünk, elhagytuk a Tattersaal épületét és hazamentünk a Wesselényi utcába. Amikor senki sem látott, elhajítottuk a csillaggal megjelölt kabátjainkat is.

Aztán sikerült a védett házba költöznünk.

Ismersz olyat, akit akkor vagonra tettek, de túlélte Auschwitzot?

Igen. Mikor már asszonyként főiskolára jártam, találkoztam egy lánnyal, akinek az alkarján ott volt a sorszáma. Borzalmasan, örökre megbélyegezve. Szerencséje volt, hogy túlélte, bár már akkor elvették tőle a jövőjét. Rajta ugyanis kísérleteztek, és meddővé tették. A főiskolai évek alatt összeismerkedett egy fiúval. Sokszor mentünk együtt kávézni, és látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást. De a fiú gyerekeket szeretett volna, amit ő nem tudott megadni. Elhagyta a szerencsétlen lányt, aki egyik este hozzánk jött volna vacsorázni. Betegségre hivatkozva mondta le a találkánkat, és még aznap este öngyilkos lett.

Térjünk vissza egy kicsit a védett házhoz. Ott milyen volt?

Alig volt mit ennünk, és a 36 összezárt ember, éhségében állandóan finom ételekről beszélt. Felnőtt barátnőmmel, Marival elhatároztuk, hogy elmegyünk a sarkon táborozó német katonákhoz, és kérünk tőlük főtt ételt. Naponta lejártunk hozzájuk, természetesen csillag nélkül. Tört németséggel össze-vissza hazudtunk nekik, de kaptunk egy-egy csajka főzeléket vagy levest. Ez tartott minket életben.

Utólag visszagondolva csodálkozom anyámon, és Mari anyján is, akik féltve őriztek és szerettek, hogy elengedhettek a német katonák közelébe bennünket. De az éhség nagy úr! Ha rájöttek volna a németek, hogy kik vagyunk, helyben agyonlőhetnek minket.

Aztán jött a gettó…

Egy nagyon hideg decemberi hajnalon történt. Jöttek a nyilasok és zárt, tömött sorokban elhajtottak a gettóba. Egy Kazinczy utcai lakásba helyeztek el sokadmagunkkal. Semmi hely sem volt, egy ágyon ketten aludtunk. Emlékezetem szerint ekkor már folyó víz nem volt, arról nem is beszélve, hogy élelmiszerünk sem.

A gettóban töltött napokra csak nagyon hézagosan emlékszem, mert teljesen legyengülve jórészt csak feküdtünk az ágyon. A közelünkben folyamatosan csapódtak be a bombák és a lövedékek, és csak arra vártunk, hogy így vagy úgy, de vége legyen.

Az elmeséltek alapján számodra a felszabadulás tényleg felszabadulás volt.

Leírhatatlan érzés volt az a „szabadság”. Vége volt a borzalmaknak, a rettegésnek, és végre emberként lettünk szabadok. A gettóból kifelé egy hulla halom tetején megláttuk anyámmal nagyapám meztelen tetemét, ami örökre beleégett az emlékeimbe.

Ennyi borzalmas élmény után hogyan tudtál normális életet élni?

Olyan élmények ezek, amelyeket elfelejteni soha sem lehet, túl azon, hogy a családdal mi történt. Én viszonylag hamar túltettem magam rajta, próbáltam kialakítani a saját életemet.

Az igazi felszabadulás azt is jelentette, hogy teljes szívemből váltam kommunistává. Olyanná, aki azért a rendszerért hajlandó volt ingyen is dolgozni. Mert az adta meg nekem a szabadságot. Nem lettem rossz ember, mindenkinek igyekeztem segíteni. Rám talált a szerelem is. És utólag visszagondolva az együtt töltött közel hatvan évre úgy érzem, hogy nincs mit egymás szemére vetnünk. Végig igyekeztem dolgos és hasznos társ, szerető, gyöngéd feleség, és jó anya lenni.

Mit gondolsz az életedről?

Nehéz volt, de rengeteg örömöt kaptam a családomtól és a barátaimtól. Már csak emelt fővel, büszkén szeretném befejezni az életet, azzal a vigasztaló gondolattal, hogy két szép, tehetséges gyereket és két szép, tehetséges unokát adtunk a „világnak”, és talán nem hiába éltem, nem hiába küszködtem, tanultam, dolgoztam, szerettem, próbáltam erőmön felül segíteni az embereken. Megítélésem szerint ennyi elég egy eredményesnek, „teljesnek” mondható élethez.

Női valóság?

Miközben sétálsz az utcán, utazol a metrón, vagy vársz valakit, gondolkodtál már azon, hogy a melletted elhaladók vajon kik? Próbáltad már ruháikból, viselkedésükből, elkapott szavaikból kitalálni, hogy milyen munkájuk és életük van?

Egy igazán elgondolkodtató könyv került a kezembe a múlt héten, ami alapjaiban változtatta meg gondolataimat a nők viselkedéséről, céljaikról és életvitelükről. Pedig magam is nő vagyok…

Szalai Vivien első könyve megdöbbentő őszinteséggel mesél arról a világról, amit mi, hétköznapi emberek csillogóan-ragyogóan szépnek és gondtalannak látunk. Benne mégis ármányokkal, kétségbeesett gazdagokkal és zátonyra futott, érzelmek nélküli életekkel találkozunk. A Hamis gyönyör című könyvben a legkeresettebb magyar luxusprostituált igaz történetével ismerkedik meg az olvasó. A gondolatok és vallomások sorát megdöbbentő közönnyel tálalja elénk a Szofi álnevű lány, és merőben elgondolkodtat azon, hogy valóban ő él elítélendő életet, vagy ő csak bevallja azt, amit mások nem mernek.

Ki is az igazi prostituált? Az a nő, aki vállalja, hogy pénzért nyújt szolgáltatásokat, vagy az, aki magának ugyan bevallja, mások előtt azonban tagadja, hogy a „szeretett” férfit nem is szereti annyira, ellenben a pénzét és azt, ami neki jut ebből, igen.

Aki luxusprostituáltként keresi meg a betevőjét, nem ismerjük fel az utcán. Míg azok a lányok, akik szexuális vonzerejüket ruhájuk mikéntjével akarják erősíteni – sikerrel vagy sikertelenül-, addig a testükből élő nőket kifinomult ízlés lengi körül nappal, és este is csak egy csipet közönségességgel fűszerezik meg. Nem az a céljuk, hogy prostituáltnak nézzenek ki, hanem, hogy kívánatossá és sejtelmessé tegyék magukat a férfiak szemében.

Ők vállalják, hogy eladják magukat, és mi?

Az ördög a részletekben rejlik!

Reggel azon gondolkozol, hogy mit vegyél fel? Vagy úgy érzed, hogy már unalmas a ruhatárad? Az esetek többségében nem is a nadrág vagy a felső mondja meg, hogy milyen stílusú a megjelenésed, és milyen vagy te magad. Az ördög a részletekben rejlik!

Ékszerek, táskák, nyakkendők, cipők, sálak, kesztyűk, sapkák… és még sorolhatnánk. Ezek azok, amik változtatnak a megjelenéseden. Sőt, a smink és az arcszőrzet is meghatározó! A ruhák alig hordoznak jelentést ezek mellett.

Ha pedig nincsen rajtad semmi, az is ébreszt másokban gondolatokat. A Randiguru című filmben volt, hogy Eva Mendes a bárba ült, és a ruháján felül csak egy olvasószemüveg volt rajta. A szakavatott szem, Will Smith nagyon jól elemezte a helyzetet. Összefogott haj, olvasószemüveg könyv nélkül, de – persze – ékszer semmi. Azt üzeni, hogy esze ágában sincs ismerkedni: összefogott haja szigorúságot és távolságot sugároz, az olvasó szemüveg pedig nem a könnyűvérű nőcskét, hanem az intellektuális nőt ábrázolja.

Hát még mennyi mindent jelenthet az, ha van is rajtunk valami! A színek, a formák, az egyszerűség vagy a túlzás – és kizárólag a kiegészítőkről van szó -, egészen mást árulhat el rólunk. És bár a képeken leginkább csak nők láthatók, a férfiakra is ugyanúgy vonatkoznak a kiegészítők állandó törvényei!

Lanvin for H&M - Női ruhák

„Lookizmus”, avagy az öltözködés nem magánügy

Sok szó esik arról, hogy az öltözködés önkifejezés, ami igaz is. De akármennyire az, mégsem tekinthetjük magánügynek, hiszen nem magányosan mutatkozunk, hanem több ember társaságában. A személyiség megnyilvánulása fontos, viszont szem előtt kell tartanunk más szempontokat is. Kortól és nemtől függetlenül.

Az, ahogyan kinézünk, nagyon sok mindent elárul rólunk. Hogyan viseljük a hajunkat, hogyan sminkelünk, milyen ruha van rajtunk stb. Egyszerűen minden, amit megjelentetünk, valamilyen véleményt alakít ki rólunk a többi emberben. A különböző szerepekhez különböző viselet társul. A fellépés akkor fejezi ki például a munkát, ha el is hisszük a másikról, hogy valóban abban a munkakörben dolgozik. És itt lép be a vizuálitás mellé a kommunikáció.

Ugyanis egy orvosról csak akkor hisszük el, hogy orvos, ha úgy beszél, és olyan ruhát visel, mint az orvos. Tehát, ami a hétköznapokban nem árt egy személynek, – a saját stílus, legyen bármilyen munkája – az árthat a szakmai hírnevének. Ha egy üzletasszony munka közben „plázacicát” játszik, korántsem fogok vele üzletelni, mert nem hiteles. És mennyi ilyet látni…!

Az emberi erőforrás áru lett. Nem jó, hogy ez így van, de el kell fogadnunk. És ha még sikeresek is akarunk lenni, akkor meg is kell felelni ennek az igénynek. Saját magunkat is áruként kell eladni a munkaerőpiacon. A mai gazdasági helyzetben pedig nem olyan könnyű munkát találni. Sem akkor, ha kezdő az ember, sem akkor, ha már tapasztalatai vannak. Ráadásul pikk-pakk az utcán találhatjuk magunkat munka nélkül.

A tudás mellett a külcsín is lényeges lett. Az áru, vagyis szakértelmünk csomagolása éppen olyan szerepet játszik, mint mondjuk a tapasztalatunk. A munkaadó már nem csak azt várja el, hogy gyorsan és jól végezzük a munkánkat, hanem hogy munkakörünknek megfelelően nézzünk ki. Ha üzletasszony, akkor elegánsan, meggyőzően – és nem kurvásan; ha orvos, akkor fehér köpenyben, orvosi szaknyelvet használva.

A kinézet alapján történő megkülönböztetés bár diszkrimináció, még nincsen megegyezés abban, hogyan lehetnek kizárni. És amíg ezt nem határozzák meg, addig nincs mit tenni…, be kell hódolnunk az elvárásnak. Ezt a jelenséget hívják lookizmusnak. Nem ideológiai vagy tudás-nem tudás, hanem esztétikai alapon való megkülönböztetés. Akár a testsúlyt, akár a piercing viselését nézik, nem számít, hogy mit tudsz, rögtön következtetnek.

Karrierünk építése tehát nagyban függ attól, hogy milyen a megjelenésünk. És bár kommunikációval is meg lehet győzni leendő vagy már meglévő főnökünket, mégiscsak az első 10 másodpercben, már megszólalásunk előtt dönti el, hogyan áll ahhoz, amit mondani fogunk. Bármiről is legyen szó.

Ahol kincsek várnak Rád

A divat mai forgataga a legtöbb embert magával ragadja, legyen férfi vagy nő, fiatalabb vagy idősebb. Világviszonylatban dollár milliókat adunk ki azért, hogy megfeleljünk a társadalom és közvetlen környezetünk elvárásának: trendik legyünk.

De a világ egyes zugaiban egy felső áráért tetőtől talpig felöltözhetünk. Vannak, akik nem szeretik a turkálókat, mondván, hogy mások levetett cuccait nem veszik fel, de valójában azt se tudják mit jelent ez a szó ma.

A szocializmusban tényleg mások levetett, ócska gönceit takarta. Egy olyan helyet, ahova tényleg csak a szegények mentek vásárolni.

A XXI. századi újraértelmezése azonban egészen mást mutat. Olcsóbban szerezhetünk be olyan divatos és egyedi darabokat, amiket nyugatról hoznak ide. Tény, hogy valaki hordta előttünk, de olyan leválogatáson és tisztításon mennek keresztül, hogy hozzánk, már csak a ténylegesen eladható darabok kerülnek. Pár darabon még az eredeti árcímke is rajta van.

Igaz persze, hogy nincs elénk rakva a „tuti” ruha, de legalább valami izgalmat rejt számunkra maga a vásárlás. Nem akarnak ránk tukmálni egy-egy darabot, kedvünkre válogathatunk, vagyis turkálhatunk a tonnányi ruha között.

Nem olyan se márkákat találunk, mint a kínai piacon. Ruhatáram turiból származó ékes díszei Calvin Klein, Armani, Louis Vuitton és több designer egyedi cuccai is. Nem hamisítványok, mindegyikben megvan az eredetiséget mutató egyedi kód.

A "hétköznapi” márkák közül is rengeteg van. Némelyik olyan, amit Magyarországon nem találunk meg, de külföldön elismert neve van. Némelyik pedig olyan, ami limitált darabszáma miatt el se jutott idáig, hiába találjuk meg itthon a márkaüzletet.

A turkálókban való vásárlás megkövetel minimális divatérettséget és saját stílust. Aki az idei plázadivatot várja, az csalódni fog. Aki ínyenc és stílusos, az biztos ráakad valami olyanra, ami a kedvencei közé tartozik majd. És nem is fizetett érte tízezreket!

Fotók: saját munka, internet

Haszon nőknek

Egy hete álltam az újságárusnál, és épp kezdett csábítani az ELLE magazin, mikor felfigyeltem egy szürke-piros címlapra. Csak úgy vonzott a kiskosztüm, piros táska kombináció. A címen meglepődtem: Haszon nőknek. Hírből már hallottam, és távolból már találkoztam a Haszon című gazdasági magazinnal, de egészen eddig nem tudtam, hogy van egy kimondottan nőknek szóló kiadása is. Szó szerint a címlap alapján megvettem. Egész héten bújtam, újra és újra elolvastam. Főszerkesztője Bezselics Ildikó, ami már reménnyel töltött el az első lapozgatás alkalmával. Minden szám egy bizonyos, nőket érdeklő témáról szól, a mostani szám például a divatról. Persze szigorúan gazdasági és társadalmi megközelítésben. Engem lenyűgözött. Van benne minden, ami érdekelheti az olyan divatrajongókat, akik nem szeretnek pasizási trükköket, divatbazárokat, vagy fotósorozatokat böngészni. De azoknak is ajánlom, akik eddig csak a fentieket ismerték, mert egy egészen új megvilágításból ismerhetik meg a divat világát.

Haiti módi

Az egyén, a társadalom és a divat egymásra hatására nagyon jó példa a Haiti megsegítésére indított Newyorker akció. Ennek keretében az akcióban részvevő pólók árának felét e nemes célra fordítják.

A fórumokon egyaránt találunk rossz és jó vélemények, mindenesetre az elég valószínű, hogy az összeg azon fele, ami az üzletnél marad, nem csak az anyagköltségeket fedezi, hanem profitot is jelent.

Ezt félre téve támogatom az ötletet, és nekem is szándékomban áll vásárolni legalább egy pólót.

Teljesen igaza van egy fórumozónak, aki szerint farmerrel és tornacipővel párosítva tökéletes „süttyögő cucc”.

Beköszönés...

Üdv!

Ma elindul a Fashioniszta.

És bele is vágunk a lecsóba...

A Fashioniszta a divattal foglalkozik, de tágabb értelemben. Olvashatsz a divat elméletéről szociológiai, szociálpszichológiai és pszichológiai vonatkozásokban, és persze a divat világáról is. Lesznek sztorik a múlt hóbortjairól, kritikák, vélemények, észrevételek, valamint fotók a nagyvilágból. Említésre kerülnek még a menő és ciki dolgok, a sztárok. Elterjedt lett a street fashion bemutatása, így ez sem hiányozhat majd a kínálatból. És végül, de nem utolsó sorban a könyvek és a kultúra világába is betekintést nyerhetsz. Kortárs és nem kortárs alkotások, programok, események is ellátogatnak majd ide.

Jó szórakozást!