„81 éves vagyok, 65 éve dolgozom. Férjem betegsége miatt (stroke – a szerk.) az életem erőteljesen bezárult, a lakáshoz kötötté vált, de nem tudok már megváltozni. Mint az elmúlt évtizedekben minden nap, hajnalban ébredek, s jobb hiányában az időmet valami hasznos tevékenységgel kívánom eltölteni, nehogy kortársaimhoz hasonlóan szellemileg teljesen beszűküljek. Megbízatásaim száma folyamatosan csökken, bár még mindig aktívan dolgozom. Megéltem a zsidótörvényeket, a nyilasok uralmát, a második világháborút és a szocializmust. Laktam csillagos házban, védett házban, gettóban, majd a felszabadulás után bérlakásban. Voltam banki segédtisztviselő, egyetemi párttitkár, politikai gazdaságtan tanár, most szakértő.”
Kicsit rendhagyó interjút olvashattok, ami nem tartozik ugyan a divathoz, a kultúrához mégis. Magyarországon manapság erősen antiszemita nézetek terjednek főleg a fiatalok körében, amik nem biztos, hogy előre viszik az országot. Már csak nagyon kevesen emlékeznek a második világháború borzalmaira, és arra, amit akkor több millió ember élt át.
Vidékről a legtöbb zsidót deportálták és „elpusztították”, de Pesten egész nagy volt a túlélés lehetősége.
Neve elhallgatását kérő interjúalanyom őszintén mesélt arról, hogyan élte meg, sőt, hogyan élte túl a második világháború borzalmait. Ember tudott maradni a meghurcoltatások után is, amit sokszor úgy írt körül az interjú alatt: „azt nem lehet szavakkal elmondani”.
Milyen családi körben nevelkedtél a második világháború előtt?
1929. szeptember 19-én születtem, anyagilag nagyon szerény körülmények között élő, de azt titkolni igyekvő zsidó családban. Mióta az eszemet tudom a kilencedik kerület egy eldugott utcájában, a Telepy utcában éltünk egy kis, félkomfortos lakásban. Fürdőszobánk nem volt, de vécénk igen.
Apám ügynökként járta az országot, borotvapengét árult, amiből nem tudta eltartani a családot. Anyám nem dolgozott, a mai napig nem értem, miért. Mindig arra buzdított, hogy a legjobb tanuló legyek, amit – hiába voltam kitűnő tanuló – sosem érhettem el. Mint zsidó lány másodrendű állampolgár voltam, vagyis bármelyik nem zsidó osztálytársam jobb volt nálam. Még az iskolában is megosztottak minket.
Volt egy bátyád is…
A család szégyene volt. Úgy tartja a családi história, hogy kiskorában agyhártyagyulladást kapott, és ennek valamilyen szövődménye, hogy bűnözővé vált. Én magam ezt nem hiszem. Kiskorú bűnözőként sokat volt javító-nevelő intézetben, és csak akkor volt nyugodt életünk. Amikor kint volt, még a saját családjától is lopott. ’44-ben Kassán volt javító intézetben, onnan az összes zsidót Auschwitzba deportálták és elgázosították. Nem tudtuk pontosan, hogy mi történt vele, de anyámmal úgy gondoltuk, a háború egyetlen pozitívuma, hogy többé nem jött haza.
Mi történt a többi családtagoddal?
Anyámmal végig együtt voltunk. Apámat munkaszolgálatra hívták be, és gyalog hajtották Németország felé, de nem bírta a tempót, így Pozsosnyliget-újfalunál többekkel együtt fejbe lőtték, és tömegsírba temették. A mártírok tábláján ma is ott a neve.
Apám családja vidéki volt, senkit nem hagytak életben. Anyám családja Pesten élt, közülük többen túlélték a háborút.
Kislányként hogyan élted át a másodrangú állampolgárságot?
1944 májusában elrendelték, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell viselniük, csak meghatározott időben járhatnak az utcán, és összeköltöztettek bennünket a „csillagos” házakba. Mi a Wesselényi utcába költöztünk a nagybátyámékhoz. Az ő házuk is „csillagos ház lett. Tudtam, hogy a sárga csillagot azért kell viselnünk, hogy meg tudjanak különböztetni a keresztényektől és az „elsőrendű” állampolgároktól. Velünk, mint huszadrangú állampolgárokkal pedig „bármit” csinálhatnak. Azzal vigasztaltam magam, hogy ez a sárga csillag egy „kitüntetés”, ezért ezt büszkén kell viselni, mintha valamilyen érdemrendünk lenne. Így is viseltem.
Voltak olyan pillanatok, amikor veszélybe kerültél?
Akkor minden nagyon veszélyes volt. Hallottuk, hogy a svéd nagykövetségen lehet védelmi papírokat kiváltani, és ezzel védett házba költözni, ahonnan nem deportálnak zsidókat. Anyámmal három napig felváltva álltunk sorba, és sikerült megszereznünk az iratokat. Máig nem tudom, hogy honnan szedte össze rá a pénzt.
Mielőtt beköltözhettünk volna a védett házak egyikébe egy reggel jöttek a nyilasok, összeszedtek minden házban lakó nőt, köztük anyámat és engem is, és elhajtottak bennünket a Tattersaal-ba (a mai Aréna Pláza – a szek.). Menekülő csomagunk már hónapok óta össze volt készítve erre az esetre.
Ott álltunk egy egész nap és egy egész éjszaka zuhogó esőben, egymás hátát támasztva, a csomagjainkat őrizve, megalázva, agyonázva, emberi méltóságunktól megfosztva. Ezt akkor, gyerekfejjel is tudtam.
Reggel megkezdték a tömeg bevagonírozását. Ekkor anyámmal együtt, néma jeleket váltva eldöntöttük, hogy megpróbálunk kiszabadulni. Odamentünk hullafáradtan, csurom vizesen az egyik nyilas őrhöz, s arra kértük, hogy vigyázzon a csomagjainkra, amíg mi elmegyünk vécére. Szerencsénk volt, mert elvállata. Mi pedig szép nyugodt lépésekkel, miközben a torkunkban dobogott a szívünk, elhagytuk a Tattersaal épületét és hazamentünk a Wesselényi utcába. Amikor senki sem látott, elhajítottuk a csillaggal megjelölt kabátjainkat is.
Aztán sikerült a védett házba költöznünk.
Ismersz olyat, akit akkor vagonra tettek, de túlélte Auschwitzot?
Igen. Mikor már asszonyként főiskolára jártam, találkoztam egy lánnyal, akinek az alkarján ott volt a sorszáma. Borzalmasan, örökre megbélyegezve. Szerencséje volt, hogy túlélte, bár már akkor elvették tőle a jövőjét. Rajta ugyanis kísérleteztek, és meddővé tették. A főiskolai évek alatt összeismerkedett egy fiúval. Sokszor mentünk együtt kávézni, és látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást. De a fiú gyerekeket szeretett volna, amit ő nem tudott megadni. Elhagyta a szerencsétlen lányt, aki egyik este hozzánk jött volna vacsorázni. Betegségre hivatkozva mondta le a találkánkat, és még aznap este öngyilkos lett.
Térjünk vissza egy kicsit a védett házhoz. Ott milyen volt?
Alig volt mit ennünk, és a 36 összezárt ember, éhségében állandóan finom ételekről beszélt. Felnőtt barátnőmmel, Marival elhatároztuk, hogy elmegyünk a sarkon táborozó német katonákhoz, és kérünk tőlük főtt ételt. Naponta lejártunk hozzájuk, természetesen csillag nélkül. Tört németséggel össze-vissza hazudtunk nekik, de kaptunk egy-egy csajka főzeléket vagy levest. Ez tartott minket életben.
Utólag visszagondolva csodálkozom anyámon, és Mari anyján is, akik féltve őriztek és szerettek, hogy elengedhettek a német katonák közelébe bennünket. De az éhség nagy úr! Ha rájöttek volna a németek, hogy kik vagyunk, helyben agyonlőhetnek minket.
Aztán jött a gettó…
Egy nagyon hideg decemberi hajnalon történt. Jöttek a nyilasok és zárt, tömött sorokban elhajtottak a gettóba. Egy Kazinczy utcai lakásba helyeztek el sokadmagunkkal. Semmi hely sem volt, egy ágyon ketten aludtunk. Emlékezetem szerint ekkor már folyó víz nem volt, arról nem is beszélve, hogy élelmiszerünk sem.
A gettóban töltött napokra csak nagyon hézagosan emlékszem, mert teljesen legyengülve jórészt csak feküdtünk az ágyon. A közelünkben folyamatosan csapódtak be a bombák és a lövedékek, és csak arra vártunk, hogy így vagy úgy, de vége legyen.
Az elmeséltek alapján számodra a felszabadulás tényleg felszabadulás volt.
Leírhatatlan érzés volt az a „szabadság”. Vége volt a borzalmaknak, a rettegésnek, és végre emberként lettünk szabadok. A gettóból kifelé egy hulla halom tetején megláttuk anyámmal nagyapám meztelen tetemét, ami örökre beleégett az emlékeimbe.
Ennyi borzalmas élmény után hogyan tudtál normális életet élni?
Olyan élmények ezek, amelyeket elfelejteni soha sem lehet, túl azon, hogy a családdal mi történt. Én viszonylag hamar túltettem magam rajta, próbáltam kialakítani a saját életemet.
Az igazi felszabadulás azt is jelentette, hogy teljes szívemből váltam kommunistává. Olyanná, aki azért a rendszerért hajlandó volt ingyen is dolgozni. Mert az adta meg nekem a szabadságot. Nem lettem rossz ember, mindenkinek igyekeztem segíteni. Rám talált a szerelem is. És utólag visszagondolva az együtt töltött közel hatvan évre úgy érzem, hogy nincs mit egymás szemére vetnünk. Végig igyekeztem dolgos és hasznos társ, szerető, gyöngéd feleség, és jó anya lenni.
Mit gondolsz az életedről?
Nehéz volt, de rengeteg örömöt kaptam a családomtól és a barátaimtól. Már csak emelt fővel, büszkén szeretném befejezni az életet, azzal a vigasztaló gondolattal, hogy két szép, tehetséges gyereket és két szép, tehetséges unokát adtunk a „világnak”, és talán nem hiába éltem, nem hiába küszködtem, tanultam, dolgoztam, szerettem, próbáltam erőmön felül segíteni az embereken. Megítélésem szerint ennyi elég egy eredményesnek, „teljesnek” mondható élethez.
